11
— Tudod, Lothan — nézett maga elé az ork —, talán nem ez a legokosabb dolog, amit valaha tettél.
— Igen, G-Dogg — sóhajtott a troll. — Azt hiszem, ezt már említetted, nos… vagy fél tucat alkalommal.
— Én csak azt mondom — folytatta G-Dogg, és kezét a kormányról levéve békéltetően intett —, lehet, hogy az egész cécó teljesen eredménytelen lesz.
— Talán — bólogatott lassan a troll —, talán, de van, amit meg kell tenni.
G-Dogg ránézett, mire Lothan megrázta a fejét.
— Ne gondolj semmi különösre! — figyelmeztette. — Ez tényleg az, aminek látszik.
Az ork visszafordult.
— Hát ha tényleg ezt akarod, akkor én is veled megyek.
Most Lothan nézett rá csodálkozva. Az ork vetett rá egy oldalpillantást, aztán újra az útra szegezte a tekintetét, és megrázta bozontos loboncát.
— Haver, a lány nekem is barátom — morogta.
— Hát akkor örülni fogok a társaságnak — felelt bujkáló mosollyal Lothan.
Lothan furgonjával mentek végig a Pike Streeten. Elég nagy volt a forgalom, szinte csak lépésről lépésre haladtak lefelé a part irányába. Lothan megőrizte higgadtságát, pedig szíve szerint tűzgolyót bocsátott volna ki az előttük araszoló autóra, úgy söpörte volna le az útról. Nem akart elkésni. Átkozott forgalom!
— Ne feledd… — szólalt meg.
— Persze, persze — szakította félbe G-Dogg. — Az utcán parkoljak le, ha lehet. Hát te meg ezt említetted már párszor. Ha van erre valami varázslatod, akkor most kapd elő, mert különben nemigen fog menni.
Alighanem igaza van, mérgelődött Lothan. Nem örülne, ha parkolóházba kellene menniük, mert így csökkenne az esély a gyors távozásra, amennyiben arra lenne szükség. Nem mintha erre számítana, de az ember legyen csak felkészült.
— Lássuk, mit tehetünk — töprengett. Ha más haszna nem is lesz, legalább addig se a dugóra figyel.
Lothan hátradőlt az ülésen, bár erre nem sok hely állt rendelkezésére. Hiába, hogy a Felébredt világnak már évtizedek óta részét képezték az orkok és a trollok is, az autógyártók mintha csak mostanában kezdték volna kapiskálni, hogy az ülések megtervezésekor korábban elfelejtettek gondolni három méter magas metahumánokra.
Lothan lecsendesítette az elméjét. Egyik tenyerét begörbítette a gyomorszája közelében, a másikat pedig lefelé fordított tenyérrel fölé borította, mintha egy kisebb labdát tartana maga előtt. Kifújta a levegőt, és érezte a mana, a mágikus energia áramlását az éterben maga körül. Az akarat enyhe összpontosításával fogta az energia egy részét, olyan könnyedén beszívta, mintha csak egy nagy levegőt venne, és a két keze közötti térbe irányította. Erősen koncentrált a szándékára, és ennek megfelelően gyúrta és alakította az energiát. A levegő szikrázott a tenyerében; G-Dogg dicséretére legyen mondva: az ork éppen csak egy futó pillantást vetett Lothan ténykedésére.
A troll mágus ismét kifújta a levegőt, ezúttal gyors, robbanásszerű lendülettel, mire a csillogás alakot öltött, és egy testetlen madár körvonala jelent meg a két keze között. A madár szinte láthatatlan volt, mintha csak a légmozgás bizarr játéka hozta volna létre. Lothan ekkor egy lendülettel széttárta kezét, és az alak felröppent, majd keresztülszállt a szélvédőn, és elcikázott.
— Ez az izé keres nekünk egy parkolóhelyet? — kérdezte G-Dogg olyan egykedvűen, mintha minden percben szellemeket idézgetnének előtte.
— Ha egyáltalán van — felelte Lothan.
— Csodás.
Volt hely; Lothan figyelőszellemét követve abban a pillanatban értek oda, amikor az előző autó elindult. G-Dogg ügyesen beparkolt az üres helyre, majd leállította a motort, és kezében hitelkártyájával kipattant a furgonból, hogy parkolóórát keressen. Az majd percenként levonja a parkolás díját, amíg el nem távoznak.
A Hotel Nikko a Pike Street és a Third Avenue sarkán állt, a Renraku Archológia tömbjétől nyugatra. A délutáni órákban az archológia hosszú árnyéka éppen a szálloda elé vetült. A parkolóhely csak néhány saroknyi távolságra volt a Pike Streettől. Lothan nem szívesen baktatott hegynek felfelé a szálloda irányába, de jobb volt így, hogy visszaúton mehettek lefelé. G-Dogg néhány lépéssel lemaradva követte. Az ork izmos lábaival könnyedén beérte a hosszabb léptű Lothant. A járdán mindenki gyorsan kitért a lobogó kabátos troll és a szorosan mögötte siető sötét bőrű ork elől.
Lothan nem állt meg, hogy megcsodálja a szálló előcsarnokának hagyományos japán dekorációját, vagy hogy beleszippantson az étterem felől szállongó finom illatokba, ahol a személyzet éppen a vacsorát készítette elő. Egyenesen a liftek felé tartott, és vaskos ujjával megnyomta a kilencedik emelet gombját. Egy oldalpillantással ellenőrizte, hogy a figyelőszellem továbbra is szorosan a bal válla fölött lebeg-e. Végtére is nemcsak a parkolás kedvéért idézte meg. A szellem majd jó őrkutyaként figyel, nehogy bármi mágikus probléma történjen, ő így világiasabb dolgokra fordíthatja figyelmét.
Amint becsukódott a liftajtó, G-Dogg megrázta a vállát: megigazgatta a mellénye alatti pisztolytáskát, és kinyújtóztatta a nyakát. Lothan is a kabátja alatt lapuló pisztolyra helyezte a kezét. Megnyugtatta a megszokott súly érzete, még akkor is, ha ennél sokkal komolyabb fegyverek is rendelkezésére álltak. Amikor nyílt az ajtó, G-Dogg lépett ki először. Gyorsan átfutotta a terepet, aztán intett Lothannak, hogy jöhet. A folyosón lépkedve figyelték a szobaszámokat, végül Lothan megállt a 937. ajtónál, és határozottan hármat koppantott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt.
Az alak, aki tőlük egy méterre állt, pisztolyt fogott rájuk. Fémesen csillogó, csontvázszerű keze jól illett fehérre mázolt, beesett arcához, hegyes állához és hosszú állkapcsához. Összességében a feje egy napszemüveggel és széles karimájú kalappal ellátott koponyához hasonlított. Az arca nem tükrözött érzelmeket: mozdulatlan és gépies volt, akárcsak pisztolyt tartó keze.
— Üdv, Lothan — szólt halkan a sötét ruhás gengszter.
— Üdv, Tiszteletes — válaszolt hűvösen a mágus, és beljebb lépett. G-Dogg követte. Az Utcai Tiszteletes odébb lépett, és beengedte őket a lakosztályba; de amikor Lothan melléje ért, előrenyújtotta másik — szintén fémből készült — kezét.
Lothan sóhajtott egyet, lassan benyúlt a kabátja alá, kivette a fegyverét, és átadta a Tiszteletes becenevű seggfejnek. Az elvette a pisztolyt, és letette egy asztalkára, azután G-Dogg felé tartotta a kezét. Miután az ork is átadta az arzenálját, a Tiszteletes intett, hogy lépjenek be, és maga is követte őket.
A lakosztály nappalijának túlsó végében levő ablakok az utcára és az archológia sötét tömbjére néztek. Az ablak alatt egy székben egy férfi ült, aki most letette poharát, és felállt a vendégek üdvözlésére.
— Üdv, Lothan — szólt. — Örülök, hogy sikerült elintéznie.
— Akimura-szan, ezt a találkozást semmiképp sem mulasztottam volna el.
— Feltételezem, már ismeri az Utcai Tiszteletest.
Lothan bólintott.
— Már találkoztunk — jegyezte meg.
— Akkor bizonyára volt alkalma felbecsülni a képességeit, és azt is megérti, miért van szükségem jelenleg ilyen segítségre, figyelembe véve a történteket.
— Természetesen.
Akimura mosolygott.
— Örülök, hogy megértjük egymást. Kérem, foglaljanak helyet; úgy vélem, sok megbeszélnivalónk van.
— Ő már halott. Nem tehetsz semmit.
A hang lágy, meleg, szinte szánakozó szavakkal szólt, de kegyetlenül is: kimondta azt, amitől Kellan rettegett, amit nem akart elfogadni. Karjába zárta Orion ernyedt, véres testét; úgy ringatta, mintha csak aludna, mintha lehetséges volna, hogy csak félresimítja a haját, és egy csókkal felébreszti.
— Engedd el, Kellan! — szólt a hang.
— Nem!
— Nincs más választásod. El kell őt engedned.
Kellan összeszorította szemét a vakító fényben, és arcát Orion hajához szorította. Még érezte az illatát, amely összekeveredett a vér most már örökké kitörölhetetlen szagával.
— Gyere ide, Kellan — erősködött a hang. — Hidd el, akkor minden jobb lesz. Gyere ide hozzám. Én segíthetek.
— Nem — suttogta Kellan. — Nem. — Szeretett volna sikoltani, kiabálni, de nem volt ura a hangjának. Meg sem tudott mozdulni. Mintha egy hatalmas súly fonódott volna a nyaka köré, amely egyre lejjebb húzza.
— Hamarosan vége lesz mindennek, Kellan. Ne félj!
— Kellan… Kellan.
— Orion!
Kellan felriadt. Orion arca szinte hozzáért az övéhez. A férfi megfogta Kellan karját, hogy lecsillapítsa, és a lány lassan összeszedte magát. Aztán Orion nyakába ugrott, és szorosan átölelte, csak hogy érezze: ez a valóság. Könnyek szöktek a szemébe — még látta magát, ahogy karjában tartja a mozdulatlan testet.
— Nincs semmi baj — igyekezett megnyugtatni Orion —, nincs semmi baj.
Kellan hirtelen esetlennek érezte magát. Visszahúzódott, és megtörölte a szemét a ruhaujjával.
— Megint rosszat álmodtál? — kérdezte Orion. Kellan némán bólintott.
— Nem akarsz beszélni róla?
A lány erre csak a fejét rázta.
— Semmi gond — kezdte volna, de a tünde egy intéssel elhallgattatta.
— Hát azt nem hiszem. Kellan, látom, hogy valami aggaszt téged. Jó, persze gőzöm sincs az álmok jelentéséről, de azt én is tudom, hogy ha valakinek folyton rémálmai vannak, az nincs egészen rendben.
Kellan nem vitatkozott, és ez, úgy látszik, lelohasztotta Orion mérgét.
— Figyelj — szólt lágyan —, talán segítene, ha beszélnél valakivel a dologról.
— Nem tudom, mit jelentenek — mondta Kellan. Karját keresztbe fonta a mellén, úgy gubbasztott az ágy sarkán. — Csak ezek a képek…
— Milyen képek?
— A halál képei — pillantott fel Kellan. — Halál és árulás; és én nem tudom, mit kellene tennem, és annyira… tehetedennek érzem magam. — Lassan ingatta a fejét.
— Kel, ezek csak álmok.
— Nem. Nem hiszem, hogy azok. Többről van itt szó, de nem tudom, miről.
— Varázslatra gondolsz? — firtatta Orion, mire Kellan bólintott. — Lothant megkérdezted? Vagy esetleg Liadát?
Kellan újra csak a fejét rázta.
— Amikor elkezdődött, nem akartam beszélni róla senkinek, mert nem tudtam, mit mondjak. Most már bánom.
— Nem lehet, hogy az egészet, hogy is mondjam, csak a vadászattal járó feszültség és az utóbbi események okozzák?
— Talán — mondta Kellan minden meggyőződés nélkül. — Midnight még nem jött vissza?
— Nemsokára itt kell lennie.
— Jó. — Kellan felült, és mélyet sóhajtott. — Van valami ennivalónk?
— Midnight mondta, hogy majd hoz.
Kellan újra biccentett, aztán felállt, és kinyújtóztatta a kemény fekhelyen elgémberedett tagjait.
— Te tudtál aludni? — kérdezte.
— Elmúlt. Ha gondolod, próbálj még visszadőlni…
— Nem, kösz. Most már teljesen felébredtem.
Kellan odament a táskájához, és előhúzta a kiberdekket. Az ölébe vette, és bekapcsolta teknős üzemmódban. így elérhette a hálózatot anélkül, hogy közvetlenül a Mátrixra kapcsolódott volna — erre most nem volt szüksége. Megnézte, van-e új levele vagy üzenete, de nem volt semmi. Nem mintha számított volnál rá, de ezzel is eltelt egy kis idő, amíg Midnightra várakoztak.
— Kellan — szólalt meg Orion a háta mögött —, a múlt éjjelről…
— Már megbeszéltük — mondta gyorsan Kellan, de nem mert Orionra nézni. — Semmi gond, minden rendben.
— Nekem viszont van egy kis problémám — folytatta Orion, mire a lány ujjai megdermedtek a billentyűzet fölött. — Azt hiszem, hogy… — A tünde sóhajtva elhallgatott.
— Mit? — fordult félig hátra Kellan. Látta, hogy Orion leszegett fejjel áll ugyanazon a helyen, ahol az előbb hagyta. Még sosem látta ennyire zavarban a barátját. Annak idején még akkor is megőrizte szokott büszke tartását és dacos viselkedését, amikor az Ősiek főnöke hívatta, hogy számot adjon tetteiről.
— Nem szeretném, ha az eseményeket… az együttlétünket csak egy futó semmiségnek gondolnád — mondta ki Orion. Felemelte a fejét, és Kellan szemébe nézett. A lány érezte, hogy megugrik a pulzusa. — Nekem legalábbis nem volt az, és azt hiszem, neked sem. — Tam…
— Hagyd, hogy végigmondjam. Én kedvellek téged, Kel. Soha nem gondoltam, hogy valakit még ennyire fogok kedvelni az életben. Én… nem vagyok közömbös irántad, és megértem, ha te nem érzel ugyanígy, de ha nem mondom el, soha nem tudom meg…
Kellan felállt, letette a kiberdekket, és odament hozzá. Kezét könnyedén a férfi mellkasára helyezte. Érezte a ruha alatt feszülő izmokat.
— Én… én ugyanígy érzek — szólt tétován. — Csak ez… ez olyan…
— Amatőrnek tűnt? — kérdezte Orion, mire Kellan elvörösödött, és lehajtotta a fejét. Egy pillanatra a lány feje a férfi mellkasán pihent.
— Hát, igen. Hülyeség, mi?
Orion elmosolyodott, és a fejét rázta.
— Azt nem mondanám. Még mindketten csak tapogatózva haladunk előre az árnyak világában, és a jó hírnév sokat számít.
— Egyszerűen nem tudtam, mit mondjak… mit tegyek.
— Hát, kezdetnek itt van például ez — szólt halkan Orion. Felemelte a lány arcát, és hozzá hajolt.
Kellan érezte ajka meleg érintését, és hozzá simult. Orion még szorosabban átkarolta a lányt. Egyikük sem figyelt fel a halk ajtónyitásra, sem az ajtóban álló sötét ruhás alakra.
Lothan elfoglalta a felkínált helyet. Örömmel konstatálta, hogy a közvetítő nem ragaszkodik a japán szokásokhoz, és nem ülteti őket a földre. A párnázott szállodai szék nemcsak kényelmes volt, hanem elég nagy ahhoz is, hogy az ő méretének is megfeleljen.
Toshiro Akimura az átlagosnál valamivel alacsonyabb termete ellenére tekintélyt parancsoló jelenség volt. Láthatóan hozzászokott, hogy megkapja a környezetétől az illő tiszteletet. Bármennyire is izgathatta a találkozás Lothannal és G-Dogg-gal, ebből nem mutatott semmit. Lezser szabású sötét zakót és nadrágot viselt krémszínű, V-nyakú pólóval; de Lothan felismerte, hogy a modell a Vashon Island exkluzív biztonsági kollekciójának darabja. A zakó ballisztikus bélése mellett az ing megerősített szövete biztosította a fokozott védelmet.
Akimura sötét haját konzervatívan rövidre vágatta, így jól látszott az adatjack homloka jobb oldalán. Sötét szemei, akár az elfüggönyzött ablakok, nem engedtek bepillantást a gondolataiba. Lothan legszívesebben azonnal elvégezte volna az asztrális letapogatást, de visszafogta magát: egyrészt nem vallott volna túl nagy udvariasságra, másrészt ha Akimura gondoskodott mágikus védelemről, akkor ezt az akciót joggal fenyegetésnek tekinthette volna.
— Örömmel tölt el, hogy végül megkeresett — kezdte Akimura.
— Vajon miért?
— Mert mindenképpen kapcsolatba kell lépnem Kellan Colttal, és tudom, hogy ön jól ismeri őt.
— Elég jól.
— Ebben az esetben át tudja adni az üzenetemet. Kellan veszélyben van.
— Valóban? — vonta fel a szemöldökét Lothan. — Mindeddig az volt a benyomásom, hogy a veszély forrása ön.
— Nem — felelt a közvetítő. — Én nem jelentek veszélyt Kellanre. Ellenkezőleg, próbálom megvédeni, de mindeddig nem sikerült elérnem.
— Érdekes elképzelése van a védelemről, Mr. Akimura. Szerepel benne az is, hogy egy bandát kell küldeni a megóvni kívánt személy ellen?
A férfi türelmetlenül megrázta a fejét.
— Erre a vádra már válaszoltam. Nem én küldtem a Hullajárókat. Az egészről csak az események után hallottam.
— Ha nem ön fogadta fel a Hullajárókat, akkor ki?
— Vannak elképzeléseim.
— De nem kívánja közölni ezeket?
— Nézze el nekem, hogy ezt kell mondanom, de én nem ismerem önt, és ön sem ismer engem. Nem tudom, kivel áll kapcsolatban, és önnek sincs semmi oka arra, hogy megbízzon bennem.
— Ebben igaza van. De akkor miért higgyem el mindazt, amit most elmondott?
— Mert tudom, hogy Kellan komoly veszélyben forog — felelte Akimura, higgadt tekintetével Lothant fürkészve. — És véleményem szerint nincs tisztában azzal, hogy egy hozzá közel álló személy árulásra készül ellene.
Kellan és Orion riadtan rebbentek szét, amikor egy szintibőr hátizsák puffant az apró szoba padlóján. Az ajtó felé fordulva megpillantották Midnightot, kezében ázsiai fűszerek illatát árasztó nejlonzacskóval, arcán alig titkolt vigyorral.
— Ezer bocs — ugratta őket. — Igazán nem akartam zavarni. Talán jöjjek egy kicsivel később… vagy sokkal később?
Kellan égővörös arccal Orionra nézett, és a keze fejével megtörölte a száját.
— Ne! — bökte ki. — Azaz… ööö…
— Semmi gond — szólt kurtán Orion. Midnightnak nem volt több megjegyzése, de az arckifejezése minden szónál többet mondott.
— Hoztam vacsorát — szólt, és az asztalra tette az ételt —, és adatokat.
Kivett a zsebéből egy adatchipet, és felmutatta.
— Megvan minden, ami a munkához kell, úgyhogy lássunk neki… persze ha nektek is megfelel.
Kellan és Orion bólintott. Midnight megkérte Kellant, hogy tegye be a chipet a kiberdekkjébe, hogy már evés közben megnézhessék az információkat. Kellan, míg a számítógéppel foglalatoskodott, Orionra sandított a szeme sarkából. A férfi éppen az ételdobozokat húzta elő a zacskóból. Elkapta Kellan tekintetét, aztán mindketten gyorsan másfele néztek. De mind a ketten most először kezdtek el azon töprengeni, vajon mit hoz a jövő, ha túllesznek ezen a vadászaton.